Életem legrosszabb útja volt Las Vegasból New Yorkba. Minden reggel kezdődött, úgy ötórai alvás után reggel négykor felébredés, ki a szálloda elé úgy 4,45 körül, vártam a shuttle buszt, amire a jegy megvolt. A szálloda előtt lassan megvilágosodott, miközben egy hölgy kétségbeesett Help, help kiabálására a szálloda előtt a taxikat terelgető emberek megállítanak egy taxis, a nő odaugrik és magyarázkodik. Hogy miről folyt a vita, nem tudni, mert messze voltak tőlem, de odamentek a rendőrök is vagy a szálloda egyenruhás biztonsági emberei is.
Ezzel eltelt egy kis idő, lefilmeztem a szép olasz dallamokat, majd 5,15-kor eldöntöttem, hogy ez a busz nem jön. Megkértem a concierge-t telefonáljon az érdekemben – ő tudja a szlenget és érti is – neki azt hazudták, hogy öt óra öt perckor volt ott a busz, mire a srác, hogy de hát ő is látta, hogy ott voltam és nem jött semmi autó, errefel zenét nyomtak be. Megköszöntem segítségét, mondom taxival kimegyek… Ki is értem időbe, 15 dollár volt a fuvar, a Delta pultnál hosszú sor, amit kiállok. Starbucksnál vásárolok egy szendvicset, mondván a gépen édes és ehetetlen ételt kapunk. Hiba volt megvenni de meg is enni. Gép késve indul fél órával – ez van – a gépen elkezd fájni a fejem, a hasam sem volt jól, kicsit próbálok aludni nem segít, tükörbe nézek halálsápadt vagyok. Végül feladom, mosdóba be, ujj le a torkon, szendvics a vécébe, Enikő megkönnyebbül. Iszom egy Sprite-ot, ez tartja benne az életet még öt órán át. A gépnek sikerül még egy fél órás kését összehoznia, a repülőtéren csigalassúan nyílnak ki az ajtók, öt órakor száll fel a budapesti járat menetrend szerint – én és másik két idősebb úriember öt óra öt perckor vagyunk a kapunál – gép sehol. A 11-es kapuhoz irányítanak, ahol a fél Las Vegas-i gép toporog: ott már nagyon fáradt és elhasznált vagyok. A cérna akkor szakadt el, amikor egy igen dühös néger odajön és ordítozik afrikai akcentussal, hogy ő ötezer dollárt fizetett a jegyért és ő haza akar menni. Errefel én sírni kezdek. Két alkalmi ismerősön megijed, mondom csak egy kis türelem, lenyugszom majd. Sajnos nem utazunk csütörtökön haza, szállodába küldenek háromszor hét dollárról szóló voucherrel. Kiszúrták a szemünket. A csomagjainkat nem kapjuk kézhez, egész Budapestig be vannak csekkolva. A Delta képviselet ad nekünk egy kis készletet, benne borotva, fogkefe, fogkrém és egy trikó – egynapos túlélőcsomag. A Ramada Plaza nevű szálloda színvonalán van mit javítani, de egy csillagot kap tőlem pluszba, mert van ingyen wi-fi. Első dolog vacsorázni megyünk, ott kiderül a hét dollár semmire sem elég, még egy hamburgerre sem. Tolmácsolási szolgáltatásaimért cserébe az egyik idősebb úriember meghív a svédasztalos vacsora árából fennmaradó 19 dollárra. A sajtos lasagne meg a milánói penne isteni volt, jól esett, a hal meg a rizs nem volt a legfrissebb. A hotelszoba kicsit füstös szagú, de nem tűnik fel a második perc után. A fürdőszoba sem az a steril hangulatot kelti, fürdeni, tusolni nem merek – a szendvics után óvatosságom mindenre kiterjed. Este elalszom gond nélkül, reggel négy körül jönnek az sms-ek, de nem zavarnak túlságosan. Reggel felhívom interneten keresztül Editet, édesapámat, anyukám mobilja kikapcsolva. A Skype-on kipanaszolom magam Renátának, Joelnek, mindenkinek, akinek csak lehet. A panaszáradat után reggeli – a kávét kitöltik, és mire a svédasztaltól az asztalomhoz érek, már vár is a számla. A hét dollár most is csak borravalóra elég. A pénztáros néni elveszi a számlát, rátettem a kártyámat, olyan szerencsétlenül veszi el, hogy a kártya eltűnik felülről, miközben egy másik vendégnek ad egy számlát. Két percig keresi, én ott állok, hogy én odaadtam a kártyát, anélkül nem megyek sehová, ha kell holnap reggelig ott ülök. A kártya a telefon alól előkerül – hogy szélhámosság akart lenni vagy sem nem tudom, elbizonytalanít a néni, mert 12,75-ről szóló számla helyett az SMS 14,55-ről szól. Gyorsan majd kétdolláros borravalót is hozzászámolt. Nem szólok semmit, örvendek, hogy megvan a kártya.
Ezután beszélek csak Edittel, mert neki is elmesélem ezt a történetet és ő is mondja, hogy igen, itt fordult a szerencsétlenség szerencsébe. És igaza van, a repülőtérre időben, meg fél kettőre kimegyünk, kapunk jegyet, azt ígérik meglesz a csomagunk is, majd a gép időben előáll, elindul, fél órát azért még áll a kapunál – mondjuk is, hogy azért megvárhatott volna minket a tegnap az a fránya gép. A gép nincs teljesen tele, a légikísérő szerint 15 ülés üres, én kiszúrok két üres helyet, ami az Exit kijárat mellett van, lábamnak annyi a hely, mint a pelyva :-D. Nem vagyok álmos, ezért előveszem a szép kis gépem, kiöntöm megnyugodott lelkem magyar idő szerint 4,26-kor.
Mivel Tibi Kolozsvárra ment, ez lesz az első alkalom, hogy otthon nem vár senki. Fura lesz. Videók és fotók a következő postban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése