Nos, most van kis időm, lássak neki a beszámoló befejezéséhez. Az esküvő azzal ért véget, hogy a fiatal pár beült a sajtkrémmel feldíszitett autóba és elhajtott az esküvői lakosztályba átöltözni, meg egyéb. A kiadós esküvői menüt este egy hagyományosan amerikai vendéglőben pótoltuk ki, ahol volt minden: cowboy kalap, ostor, srakanytús csizma ée rib-steak vagy valami disznónak az oldalbordája finoman elkészítve. Mike és Dawn hosszasan beszéltek a Utah államban eléggé elterjedt mormon vallásról és mindarról, hogy mekkora veszélyt jelentenek. Mike kétszer is volt szenátor, és úgy döntött, harmadszorra is megpróbálja, és ha bejut az amerikai szenátusba, akkor a mormonok ellen harcol majd. Hát sikerüljön neki!
A vacsora végén következett a végleges búcsú Izától: ők - érthető okok miatt - nászútra mentek, én pedig a barátnőmhöz, Enikőhöz, hogy náluk aludjak. Talán a fáradtság miatt, talán a sok izgalom meg újdonság miatt, fene tudja, de eltörött a mécses: megöletem Izát, majd mondtam neki, hogy tudja, hogy ahhoz, hogy egy ember kiegyensúlyozott legyen, napi másfél ölelést kell kapjon legkevesebb, és hogy hát én sok embernek a sok ölelését kellene bepótoljam. Ezután jött a sírásos rész, csak azt láttam könnyes szemeim alól, hogy Dawn egy papírzsebkendőt nyom kezembe - jól jött, használtam is. Nem sírtam ki magam teljesen, sírhattam volna tíz percen keresztül, de megembereltem magam és egy nagy slunggal kiszakadtam Iza öleléséből - ő is elkezdett sírni - és a fürdőben lenyugodtam. Még utoljára lefilmeztem ahogy Iza és Joel autójukkal elhajtanak, és ezzel befejezettnek tekintettem filmezési feladatomat.
Enikő és Laci, ők külön történetet érdemlő pár, amit most nem fogok leírni. Épp ott tartanak, hogy költöznek szét, noha férj és feleség - papíron. Enikő egy gyönyörű házat vásárolt magának, annak a részleteit törleszti, időközben meg elhatározta, hogy amerikai posztgraduális képzésre megy, szóval az a típus, aki élete végéig tanul.
Enikő egy lakóházak menedzselésével foglalkozó cégnél dolgozik, ez a cég autót is biztosít neki, egy cipődobozszerű, ám keveset fogyasztó és tágas Sciont kapott. Nekem is megengedte vezetni, és mi tagadás, könnyen meg tudnám szokni az automata váltót.
Hétfő egy bevásárolóközpontban bóklásztam, ott vártam, hogy teljen az idő a gép repüléséig. Ami érdekeset ott láttam a GAP bébiruhák mellett: idős, nyugdíjas nénikék vagy babakocsis anyukák csoportosan a bevásárlóközpontban gyorsan sietnek. Nem sétálnak, nem rohannak, nem csak úgy bámeészkodnak, hanem sietve lépnek. Azért bevásárolóközpontban - mint azt később Enikőtől úton a repülőtérre megtudtam - mert ott meleg van. Hát igen, februárban a 15-20 Celsius fok nem elég meleg.
A repülőút hazafelé meglepetésektől és izgalmaktól mentes volt: a Raleigh-ből Newarkba tartó gépben 20-30 percig csak ültünk, mert felszállási stoppot rendeltek el. Newarkban vásároltam North Carolina térképét mintázó hűtőmágnes (imádom a hűtőmágneseket!!!), kettő darabot is: egyet anyósoméknak, egyet magunknak. A Frankfurtba tartó járat is elég üres volt, úgy hogy aludhattam volna, ha álmos lettem volna, kt órácskát tudtam is pihenni. A frankfurti repülőtéren nem volt kiírva, hogy honnan indul a bp-i járat, így az első embertől megkérdeztem, akiről kiderült, hogy magyar és ettől már teljesen otthon éreztem magam.
Az a másfél óra Frankfurttól Budapestig röpke perc alatt eltelt. Ebben segített az a srác, akiről láttam, hogy ő is az amerikai gépről szállt át, és magyar volt, illetve az a lány, aki temesvári volt és egy német légitársaságnál dolgozott mint légikísérő, de most civilként utazott haza temesvári nagymamájához. Mi hárman a gép végében ültünk. Az egész gép álmos kómában alig pihegett, mi pedig poénokat meséltünk, röhögtünk, visszhangzott tőlünk az egész gép. Szerintem a pokolba kívántak minket az unatkozó, hétfői üzletemberek, de ki a fenét érdekelt, hiszen következő landolás már Budapest volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése