Rég nem... 3. rész

Kezdek olyan lenni, mint a Dallas - na jó a 100. részt nem fogjuk elérni a Rég nem sorozatból, ígérem!!

Hétfőn reggel kezdődött a 3GSM Kongresszus. A város szélén lévő hotelben pihenünk azért egy sort, a reggel 8-kor induló buszhoz - ami a kiállításhoz visz - nem vagyunk hajlandóak felébredni. Reggelizni azért reggelizünk, majd megkérjük a recepicós hölgyet, hívjon taxit. Várakozás közben felfedezzük, hogy van egy kávét gyártó hely, ahol valószínűleg jobb kávét kaphatunk, mint amit a reggelihez felállított automata produkált. Megisszuk a kávét, megbeszéljük az estét, a szobát, a taxi még nem érkezik, úgy 20 perc türelmes várakozás után Anna, aki a Nokia embere, érdeklődik, hogy taxi? mi lenni vele? majd tört angolsággal kapjuk a választ, érkezik érkezik, majd felkapja a telefont és rendeli a taxit - spanyol lazaság. A spanyol lazaságnak megfelelően működik a kongresszus ideje alatt a hotelban az ingyenes wi-fi is, hol volt hol nem volt, mint a mesékben. Én csak hallomásból tudom, hogy volt, nem sikerül használni. A taxi megérkezik, le is szállít ahova kell, ott hosszú sorok kígyóznak a bejáratnál. DE: akinek a szervezők előre küldtek vonalkódot - vagyis nekünk - azoknak egy-két embert kell kivárniuk és máris kezükben a belépő.

A kártya elég lazán áll a tokjában, feliratok figyelmeztetnek, hogy 40 euró, ha elveszítjük, és újra ki kell állítani. De mint minden, ez a sajtó képviselőire nem vonatkozik, így másnap mikor elhagyom a kártyát, akkor ingyen kapok a fennmaradó fél órára újat.

A kiállítás az szuper: a mobiltelefonok paradicsoma! Röhög is rajtam a Nokia nagy PR-ese, mikor ezt mondom neki, de hát ez van, minden készülék ott van, meg lehet tapizni őket, csiki-csukni, tologatni, kérdezni tudunk értelmes emberektől, vannak újdonságok, szóval érdekes.

Volt egy Nokia-sajtótájékoztató aznap, ahol lógtak az emberek, este pedig a Nokia elvitt egy bodega-ba, ami egy borpince, és ahol pezsgő kóstolót tartottak (a pezsgőt nem szabad champagne-nak nevezni, mert ez a franciák kiváltsága, cava-nak emlegették az italt). A pincébe kis elektromos autó húzta kocsin mentünk le - kényelmes turisták - a 90 fokos fordulatokat nagyon élveztük, főleg mert már előtte ittunk is pár korty bort.

Másnap már a reggeli busszal megyünk be, elégedetten konstatáljuk, hogy a taxis nem csapott be, és nem sétáltatott át az egész városon. Másnap már ugyanazokat a kiállítókat meglátogatni fárasztó, a Bluetooth standjánál beszerzem a harmadik Bluetooth fogkefét, majd rövid ujjú pólómba leülök a vízesés mellé, és napozok. Február 14. van. Otthon tél. Spanyolországot terápiás céllal írják fel a svédeknek az orvosok, tb támogatással nyaralnak a szőkék - most elhiszem, hogy ez igaz is lehet.

Visszaút ugyancsak Alitalia - kis standard szendvics, meleg tea, csapzott hajú stewardess. Milánóban leszáll a gép - késéssel - , bevisz a busz a repülőtérre, átrohanunk a fél repülőtéren, a security check-nél felejtem az apró ajándékokat - haragszom rájuk, hogy nem szólnak utánnam, de Anna kárpótol egy doboz olajbogyóval, köszönöm, köszönöm - elérünk a kapuhoz, utánnuk még jönnek a lassabban rohangálók, fel a buszra, és kivisznek a frissen leszállt gépünk mellé, az új gépen újból standard szendvics, meleg tea, csapzott hajú stewardess, Budapest, Tibi és hazaérkezés, mosás, kis pakolás, és valamennyi alvás.

Másnap reggel (délben) felkelés, pakolászás, készülődés, este látogatóban voltunk Hildánál, aki a belsőépítész, aki segít házunk felújításában. Onnan haza, pakolászás befejezése, valamennyi alvás, reggel pedig felkelés, ki a reptérre.

Elfelejtettem a nagy készülődésben kölcsönkérni Ibikétől (aki Tibi unokatestvére) a amerikai konnektor átalakítókat, így reggel korán vásároltam a reptéri boltban, én lehettem az első vásárló.

Az út Budapest-Zürich-Newark-Raleigh útvonalon folyt, reggel 7,30-kor indult a gép és helyi idő szerint 17,00-kor érkezett oda. Budapesten nem kaptam beszállókártyát csak Zürichig, de ott mondták, hogy a beszállókapunál adnak kártyát. Eléggé izgultam, hogy odaérünk időben vagy sem, mert a gépet hosszasan jégtelenítették - ezt érdekes volt nézni, úgy történik, hogy magas nyomású fecskendőből kilövik a fagyálló, meleg folyadékot a gép szárnyaira, az pedig jégmentesen tartja a gép felületét -, de nem mikor az embernek 50 perce van csatlakozása elérésére. Mindegy, végigizgultam az utat Zürichig, ott a gép ablakából már láttam a nagy Continental gépet, amint rám vár. Ki a gépből, gyorsan szedem a lábamat, az első kijelzőnél böngészem, hogy melyik kapunál van a beszállás, annál, amit a gép ablakából kinéztem. Security check - a néni, aki előttem van, látja, hogy mehetnékem van, megkérdi, hogy sietek, mondom igen, már megkezdődött a boarding, erre ő udvariasan előre enged. Megvolt az ellenőrzés, semmit sem hagytam ott :-), majd szedem a lábam, mert hallom, hogy mondják be a nevem:"This is the final call for Eniko Vass, please report for gate XY for boarding". Egyszerre vagyok büszke és izgatott, hogy a nevem elhangzik egy repülőtéren.

Odasietek, kiveszem a jegyem, kérik a beszállókártyát, mondom, még nincs, most érkeztem Budapestről. Egy néni megkérdezi, hogy én csomagoltam be a bőröndömet? Mondom, persze, miért kérdi, a bőröndömmel van valami gond? Nem, nem - jön a válasz - a bőröndöm már a gépen (remélem is!!), ezek csak rutin kérdések. Leesik a tantusz, hogy ő az immigration officer, aki kikérdi az embereket. És hogy hagytam-e magára a bőröndöt a repülőtéren, miközben beszállásra vártam? És hogy mit viszek benne? Ajándékokat? Ahá, kitől? És láttam, hogy mit csomagoltak az ajándékcsomagokba? Persze, felbontottam anyósom gondosan és teljesen jól bepakolt csomagját, és belekotorásztam, csak hogy tudjam tiszta lelkiismerettel itt mondani, hogy minden, ami a bőröndben van, azt én láttam. Hazudok, hogy igen láttam. És mi van benne? Tablecloth - jut eszembe az asztalterítő angol megfelelője. És van benne valami, ami fegyvernek látszik? Neeem, nincs, de van benne egy USB kulcs, de az nem fegyver formájú.

Nem vagyok gyanús, felengednek a gépre. Rossz ajtón próbálok bemenni a gépre, Hála Istennek az zárva, ha nyitva lenne, ki tudja, Bangladeshben kötök ki.

A gépen a legutolsó sorban, egy idősebb nő mellé szól a jegyem. Gyakorlott mozdulattal felcsapom a csomagtartóba a kabátom, a táskám, kiveszem a kézkrémet, az mp3 lejátszót és az üveg ásványvizet, átülök a középső üres, hármas ülésre - ott fogok aludni, döntöm el. Elég fáradt és kimerült vagyok ahhoz, hogy 11 óra után aludjak egyet.

Egy dolgot azonban még érdemes megemlíteni: az a kis LDC képernyő, ami az előttem lévő üléstámlába van beépítve, az az én személyes unaloműzőm a mai napra. Felszállás után, ételosztás közben megkezdődik az adás: a karfába süllyesztett drótos távirányítóval választhatom ki, hogy videó módban, audió módban vagy a játék módban akarom nézni a képernyőt. Videó módban több tévécsatorna közül választhatok: klasszikus családi csatorna, helyszínelők sorozat, komédia sorozat, zene tévé, divattippeket adó műsorok - szóval lehet szórakozni. Az audio csatorna nem érdekel, mert ott az mp3 lejátszó, a játék csatornán passziánszt meg még vagy két játékot lehet játszani, illetve az on-fligh tax free shop-ból tudnék vásárolni, ha akarnék.