Szóval a gépen hagytam abba: meglepve tapasztaltam, hogy minden utas, még az átszálló utasok is a newarki repülőtéren előbb magukhoz kell vegyék csomagjukat, át kell vele vonuljanak a vámon, majd újból fel kell adják azt. Volt elég időm az átszállásig, így hát nem izgultam különösen. A csomagok között elsőként jött le a szalagra az enyém, annak is megvannak az előnyei, ha az ember utolsónak száll be. Az amerikai vámos másodszorra is magyar vonatkozású volt: első alkalommal tavaly szeptemberben voltam Amerikában, és akkor a vámos (aki úgy nézett ki, mint a Ku-Klux-Klán alapítója) eldicsekedett, hogy felmenője, talán nagyapja magyar. A mostani fiatal vámos szigorú arcát néztem először, majd a névtáblájára siklott át tekintetem: CZINKOTA. Mondom a vámosnak, hogy tudja, hogy magyaros neve van? Erre ő, nahát, felismertem, mindenki azt hiszi, hogy lengyel neve van. Erre én, hát persze, hiszen magyar vagyok (eddig mit nézett , nem az útlevelemet???). De - mondom én - ez a név hagyományos, régi írásmóddal íródott, hiszen a cz-t ma már nem használják. Erre ő, tényleg, nahát ezt nem hitte volna, és legyek szíves, tegyem a bal mutatóujjamat a kis ujjlenyomat leolvasóra, A BAL ujjamat, jjaaa elnézést, fáradt vagyok, majd mosolygok egyet a kamerába, megkapom a kis kártyát az útlevélbe, és mehetek is. A csomagot húzom magam után, majd odaadom azt a kis néger fiúnak, majd sorban állás a security check-nél, le kell húzni a cipőt - jaa ez már tényleg Amerika - és egy zsúfolt, népligeti buszpályaudvarhoz hasonló helyre érek, ahol mindenki rohan ahova tud, délután van, csúcsidő.
Várakozás közben egy idős nénivel beszélgetek, aki brit alattvalóként valaha egy amerikai katonához ment feleségül, lányát látogatta meg, és most megy haza, a lányának sürgős dolga akadt, és így egyedül kell repülnie. És az ő családjának, ismerősi körében is akadt egy magyar - hiába na, sokan vagyunk a nagyvilágban.
A repülőtérem meglepetés: a járatokat abc sorrendben tüntetik fel az információs táblám, nem pedig ahogy Európában szokás az indulás időpontja szerint. Igaz, itt óránként, két óránként indul járat például Raileghbe, így nem csoda ha az ember először a város nevét keresi ki és azután az utazás időpontját.
A gép a beszállás előtt tíz perccel érkezik, épp kidobják belőle az embereket és csomagokat, no meg helyenként a szemetet is, mi következünk. És itt szembesülök azzal, hogy Európa azért nem kivételez, itt meg pénzért lehet kivételes bánásmódot vásárolni: a gépbe először az Elite Acces-sel rendelkezők lépnek be, aztán meg az utolsó soroktól kezdve az elsőkig - de ez már gyakorlatias szempont. Az Elite Acces klub tagjait ne irigylem, a gép nemes egyszerűséggel bűzös, nincs kiszellőztetve, plusz ötven dollárért nem szeretném ezt a levegőt szívni. A gép felsorakozik, előtte van vagy tíz gép, akik szépen sorjában szállnak fel - vajon itt ezen a repülőtéren hallottak arról, hogy a gépeket bizonyos idő elteltével, szép sorjában lehet felengedni, hogy a gép okozta turbulencia ne zavarja az őt követő gépet? Nem úgy tűnik.
Fél óras késéssel érkezik meg a gép, eléggé fáradt vagyok, mert nem túl sokat aludtam. A Railegh-Durham repülőtér elég hosszú, követem a csomagjelzéseket, és megyek előre, megyek, megyek, megyek és egyszer csak megjelenik Iza. Nagyot csodálkozok, hiszen nem ehhez vagyok szokva, az összes európai repülőgtéren előbb veszi ki a repülő utas a csomagját, majd átmegy vagy nem a vámon (attól függően, hogy van-e), majd kimegy egy olyan helyre, ami el van választva a csomagkiadó helytől, és ott várják a rokonok, barátok stb.
No mind1. Megvárom a csomagomat, amit sikerült egy helyen megnyomni és kicsit kiszakadt, de ez van, mit is tehetünk, nincs kedvem még egy órát a repülőtéren tölteni. Iza leendő anyósával, Debbie-vel vár, aki nálunk hat évvel idősebb, nem a lennedő férj, Joel igazi anyukája, csak stepmom, de jópofa, és amint később kiderült, tele van délies előítéletekkel. Első utunk egy Starbucks Cofee-ba vezet, próbálok fáradtan angolra átváltani, néha nem sikerül megtalálni a szavakat, de hát másnapra teljesen belejövök. Első utunk az iskolába vezet, ahol Iza kinyomtat még néhány programfüzetet - a meghívó mellett az esküvőnek van programfüzete is, amiben benne foglaltatik az összes szereplő neve, hiába na, nem mindeki újságíró és látja nevét hetente nyomtatásban.
Az iskolából haza mehettünk, ahol folyamatos munka volt: az esküvőt követő fogadás helyszínén az asztalokat díszítő és a vendégek által elvihető party favours nevű ajándékok készültek, ahol gyakorlatilag óriás fehér dunakavicsokat csomagoltunk átlátszó hálóba, kis dróttal megkötöztük a hálót, és ha jól emlkszem egy kis cédulát is tettünk a közötőre. Izánál aludt Mike és Dawn, akiket spiritual parents-nek nevezett: mikor Iza kiment Amerikába, akkor édesapja megkérte Mike-ot, akit Romániából ismert, hogy Iza amerikai tartózkodása alatt legyen ő az édesapja, vigyázzon rá. Ezt a feladatot annyira komolyan vették, hogy az esküvőn is felvállalták ezt a szerepet. És nemcsak díszelegtek a mennyasszony oldalán, hanem segítettek is mindenben.
Egyébként Iza és Joel esküvője az egyház és az ottani emberek nélkül nehezen jöhetett volna össze, rengeteget-de-rengeteget segített mindenki. Én csak álltam és bámultam és ámélkodtam.
Iza története is érdekesen alakult: 2002 szeptemberében ment ki au-pairként Amerikába, és azóta ott van. Egy év eltelte után nem jött vissza, hanem úgy gondolta, ot marad munkát szerez, dolgozik. A munkaszerzés sikerült is, ám státusának törvényesítése nem: Izának a hivatalos papírügyek intézése soha sem volt az erőssége. Sokat dolgozott ingyen, bébiszitterkedett, és onnan volt valamennyi pénze. Philadelphia környékén lakott, és úgy került Raleigh-Durham városába, hogy az én barátnőm ott lakott, és Iza hozzájuk költözött. Kapott is munkát a Durham városka templomában, de fizetést nem, nem is kaphat, amíg nincs hivatalos munkavállalási engedélye. A Joel-találkozás története már ismert: már ismerték egymást, mikor Izának megjött az elutasítása a kérelmekkel kapcsolatban, és akkor döntöttek a házzasság mellett.
Az átállással, időeltolódással küszködve, minden egy hosszú éjjeli bulinak tűnt, de azért helytálltam, és a háziakkal egyszerre feküdtem le. Első nap is sokat filmeztem, DV-kamerát vittem, hogy a család számára megörökítsem a lányuk minden pillanatát, vagy legalább is törekedtem. Négy és fél DV kazettát filmeztem le, az négy és fél órányi anyag, ami négy DVD lemezre fért fel.
Másnap gyors reggeli, majd iskolában szervezés, majd ebéd egy helyi étteremben, lassan megismertem Joel családját, illetve igyekeztem, majd manikürösnél látogatás, majd este volt az esküvő próbája, ahol kiderült, hogy egy használhatatlan webkamera van arra a célra, hogy közvetítsük interneten keresztül az esküvőt. Kicsit nagyon dühös lettem, telefon Tibinek, hogy éjjel kétórakor már aludhatna, ne várjon, mert nem lesz semmi webkamera egyelőre. Este irány a bármilyen üzlet, Dawn és Mike vásárolnak egy webkamerát, Logitechet ajánlottam, mert az a legjobb, a japán étteremben kezdődő vacsorán a gépre installálom a kamera driverjét, működik, másnap reggel tíz órakor pedig megvan az MSN kapcsolat is, Tibi is bejelentkezik és szépen elhelyezzük a kamerát egy jó helyre, ahonnan az egész szertartás jól látszik majd: a magas gyertyatartóra helyezzük a kis kamerát. Már csak azért aggódóm, hogy a viasz ne csepegjen a kamerára, de kiderült a gyetya egy fémcsőben van, így nem csepeg le a viasz. A Budapesten gyülekező rokonok látják a közvetítést, sajnos a webkamerás közvetítés csak egy ember felé lehetséges, így a Kolozsváron lévő nővérkém már nem látja, pedig őt is érdekelné, édesanyám szabadnapot vett ki, hogy hátha láthatják. De nem. Hülye messsenger, a yahoo messengere ezt legalább már előre jelezte. Ez van. Biztos valamilyen fizetős progesz vagy mac-es progesz támogatja a több ember felé történő videóközvetítést.
Az esküvőt svédsztalos fogadás követte: valahol megértem, hogy ha az ember sokat költ a mennyasszonyi ruhára, a szervezésre, a minden egyébre, akkor nem marad pénz arra, hogy magyar szokáshoz mért ebéddel vendégeljék meg az egybegyűlteket, kis falatkák, kis puncs, kis édesség, szóval ebből áll össze a fogadás. Volt ott mennyasszonyi csokor dobálás, férfiak felé női harisnyatartó dobálás, szappanos vízből buborákfújás és véget nem érő fényképezés. A pár autóját teljesen "preparálták" a kedves barátok, sajtkrémes feliratokkal díszitették azt (jó kis időbe tellett, amíg lemosták gondolom). Ez volt az esküvői autó :-).
Sok időbe, de kevesebb pénzbe került lemosni az autót. Én láttam azután tisztán is!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése