Rég nem... 5. és utolsó befejező rész

Nos, most van kis időm, lássak neki a beszámoló befejezéséhez. Az esküvő azzal ért véget, hogy a fiatal pár beült a sajtkrémmel feldíszitett autóba és elhajtott az esküvői lakosztályba átöltözni, meg egyéb. A kiadós esküvői menüt este egy hagyományosan amerikai vendéglőben pótoltuk ki, ahol volt minden: cowboy kalap, ostor, srakanytús csizma ée rib-steak vagy valami disznónak az oldalbordája finoman elkészítve. Mike és Dawn hosszasan beszéltek a Utah államban eléggé elterjedt mormon vallásról és mindarról, hogy mekkora veszélyt jelentenek. Mike kétszer is volt szenátor, és úgy döntött, harmadszorra is megpróbálja, és ha bejut az amerikai szenátusba, akkor a mormonok ellen harcol majd. Hát sikerüljön neki!

A vacsora végén következett a végleges búcsú Izától: ők - érthető okok miatt - nászútra mentek, én pedig a barátnőmhöz, Enikőhöz, hogy náluk aludjak. Talán a fáradtság miatt, talán a sok izgalom meg újdonság miatt, fene tudja, de eltörött a mécses: megöletem Izát, majd mondtam neki, hogy tudja, hogy ahhoz, hogy egy ember kiegyensúlyozott legyen, napi másfél ölelést kell kapjon legkevesebb, és hogy hát én sok embernek a sok ölelését kellene bepótoljam. Ezután jött a sírásos rész, csak azt láttam könnyes szemeim alól, hogy Dawn egy papírzsebkendőt nyom kezembe - jól jött, használtam is. Nem sírtam ki magam teljesen, sírhattam volna tíz percen keresztül, de megembereltem magam és egy nagy slunggal kiszakadtam Iza öleléséből - ő is elkezdett sírni - és a fürdőben lenyugodtam. Még utoljára lefilmeztem ahogy Iza és Joel autójukkal elhajtanak, és ezzel befejezettnek tekintettem filmezési feladatomat.

Enikő és Laci, ők külön történetet érdemlő pár, amit most nem fogok leírni. Épp ott tartanak, hogy költöznek szét, noha férj és feleség - papíron. Enikő egy gyönyörű házat vásárolt magának, annak a részleteit törleszti, időközben meg elhatározta, hogy amerikai posztgraduális képzésre megy, szóval az a típus, aki élete végéig tanul.

Enikő egy lakóházak menedzselésével foglalkozó cégnél dolgozik, ez a cég autót is biztosít neki, egy cipődobozszerű, ám keveset fogyasztó és tágas Sciont kapott. Nekem is megengedte vezetni, és mi tagadás, könnyen meg tudnám szokni az automata váltót.

Hétfő egy bevásárolóközpontban bóklásztam, ott vártam, hogy teljen az idő a gép repüléséig. Ami érdekeset ott láttam a GAP bébiruhák mellett: idős, nyugdíjas nénikék vagy babakocsis anyukák csoportosan a bevásárlóközpontban gyorsan sietnek. Nem sétálnak, nem rohannak, nem csak úgy bámeészkodnak, hanem sietve lépnek. Azért bevásárolóközpontban - mint azt később Enikőtől úton a repülőtérre megtudtam - mert ott meleg van. Hát igen, februárban a 15-20 Celsius fok nem elég meleg.

A repülőút hazafelé meglepetésektől és izgalmaktól mentes volt: a Raleigh-ből Newarkba tartó gépben 20-30 percig csak ültünk, mert felszállási stoppot rendeltek el. Newarkban vásároltam North Carolina térképét mintázó hűtőmágnes (imádom a hűtőmágneseket!!!), kettő darabot is: egyet anyósoméknak, egyet magunknak. A Frankfurtba tartó járat is elég üres volt, úgy hogy aludhattam volna, ha álmos lettem volna, kt órácskát tudtam is pihenni. A frankfurti repülőtéren nem volt kiírva, hogy honnan indul a bp-i járat, így az első embertől megkérdeztem, akiről kiderült, hogy magyar és ettől már teljesen otthon éreztem magam.

Az a másfél óra Frankfurttól Budapestig röpke perc alatt eltelt. Ebben segített az a srác, akiről láttam, hogy ő is az amerikai gépről szállt át, és magyar volt, illetve az a lány, aki temesvári volt és egy német légitársaságnál dolgozott mint légikísérő, de most civilként utazott haza temesvári nagymamájához. Mi hárman a gép végében ültünk. Az egész gép álmos kómában alig pihegett, mi pedig poénokat meséltünk, röhögtünk, visszhangzott tőlünk az egész gép. Szerintem a pokolba kívántak minket az unatkozó, hétfői üzletemberek, de ki a fenét érdekelt, hiszen következő landolás már Budapest volt.

Rég nem... 4. rész

Hosszú volt ez az utazás, belátom, nem lehet mindent egy szuszra elmesélni. Lassan könyvet adhatok ki róla: Enci Amerikában címmel.

Szóval a gépen hagytam abba: meglepve tapasztaltam, hogy minden utas, még az átszálló utasok is a newarki repülőtéren előbb magukhoz kell vegyék csomagjukat, át kell vele vonuljanak a vámon, majd újból fel kell adják azt. Volt elég időm az átszállásig, így hát nem izgultam különösen. A csomagok között elsőként jött le a szalagra az enyém, annak is megvannak az előnyei, ha az ember utolsónak száll be. Az amerikai vámos másodszorra is magyar vonatkozású volt: első alkalommal tavaly szeptemberben voltam Amerikában, és akkor a vámos (aki úgy nézett ki, mint a Ku-Klux-Klán alapítója) eldicsekedett, hogy felmenője, talán nagyapja magyar. A mostani fiatal vámos szigorú arcát néztem először, majd a névtáblájára siklott át tekintetem: CZINKOTA. Mondom a vámosnak, hogy tudja, hogy magyaros neve van? Erre ő, nahát, felismertem, mindenki azt hiszi, hogy lengyel neve van. Erre én, hát persze, hiszen magyar vagyok (eddig mit nézett , nem az útlevelemet???). De - mondom én - ez a név hagyományos, régi írásmóddal íródott, hiszen a cz-t ma már nem használják. Erre ő, tényleg, nahát ezt nem hitte volna, és legyek szíves, tegyem a bal mutatóujjamat a kis ujjlenyomat leolvasóra, A BAL ujjamat, jjaaa elnézést, fáradt vagyok, majd mosolygok egyet a kamerába, megkapom a kis kártyát az útlevélbe, és mehetek is. A csomagot húzom magam után, majd odaadom azt a kis néger fiúnak, majd sorban állás a security check-nél, le kell húzni a cipőt - jaa ez már tényleg Amerika - és egy zsúfolt, népligeti buszpályaudvarhoz hasonló helyre érek, ahol mindenki rohan ahova tud, délután van, csúcsidő.
Várakozás közben egy idős nénivel beszélgetek, aki brit alattvalóként valaha egy amerikai katonához ment feleségül, lányát látogatta meg, és most megy haza, a lányának sürgős dolga akadt, és így egyedül kell repülnie. És az ő családjának, ismerősi körében is akadt egy magyar - hiába na, sokan vagyunk a nagyvilágban.

A repülőtérem meglepetés: a járatokat abc sorrendben tüntetik fel az információs táblám, nem pedig ahogy Európában szokás az indulás időpontja szerint. Igaz, itt óránként, két óránként indul járat például Raileghbe, így nem csoda ha az ember először a város nevét keresi ki és azután az utazás időpontját.

A gép a beszállás előtt tíz perccel érkezik, épp kidobják belőle az embereket és csomagokat, no meg helyenként a szemetet is, mi következünk. És itt szembesülök azzal, hogy Európa azért nem kivételez, itt meg pénzért lehet kivételes bánásmódot vásárolni: a gépbe először az Elite Acces-sel rendelkezők lépnek be, aztán meg az utolsó soroktól kezdve az elsőkig - de ez már gyakorlatias szempont. Az Elite Acces klub tagjait ne irigylem, a gép nemes egyszerűséggel bűzös, nincs kiszellőztetve, plusz ötven dollárért nem szeretném ezt a levegőt szívni. A gép felsorakozik, előtte van vagy tíz gép, akik szépen sorjában szállnak fel - vajon itt ezen a repülőtéren hallottak arról, hogy a gépeket bizonyos idő elteltével, szép sorjában lehet felengedni, hogy a gép okozta turbulencia ne zavarja az őt követő gépet? Nem úgy tűnik.
Fél óras késéssel érkezik meg a gép, eléggé fáradt vagyok, mert nem túl sokat aludtam. A Railegh-Durham repülőtér elég hosszú, követem a csomagjelzéseket, és megyek előre, megyek, megyek, megyek és egyszer csak megjelenik Iza. Nagyot csodálkozok, hiszen nem ehhez vagyok szokva, az összes európai repülőgtéren előbb veszi ki a repülő utas a csomagját, majd átmegy vagy nem a vámon (attól függően, hogy van-e), majd kimegy egy olyan helyre, ami el van választva a csomagkiadó helytől, és ott várják a rokonok, barátok stb.

No mind1. Megvárom a csomagomat, amit sikerült egy helyen megnyomni és kicsit kiszakadt, de ez van, mit is tehetünk, nincs kedvem még egy órát a repülőtéren tölteni. Iza leendő anyósával, Debbie-vel vár, aki nálunk hat évvel idősebb, nem a lennedő férj, Joel igazi anyukája, csak stepmom, de jópofa, és amint később kiderült, tele van délies előítéletekkel. Első utunk egy Starbucks Cofee-ba vezet, próbálok fáradtan angolra átváltani, néha nem sikerül megtalálni a szavakat, de hát másnapra teljesen belejövök. Első utunk az iskolába vezet, ahol Iza kinyomtat még néhány programfüzetet - a meghívó mellett az esküvőnek van programfüzete is, amiben benne foglaltatik az összes szereplő neve, hiába na, nem mindeki újságíró és látja nevét hetente nyomtatásban.

Az iskolából haza mehettünk, ahol folyamatos munka volt: az esküvőt követő fogadás helyszínén az asztalokat díszítő és a vendégek által elvihető party favours nevű ajándékok készültek, ahol gyakorlatilag óriás fehér dunakavicsokat csomagoltunk átlátszó hálóba, kis dróttal megkötöztük a hálót, és ha jól emlkszem egy kis cédulát is tettünk a közötőre. Izánál aludt Mike és Dawn, akiket spiritual parents-nek nevezett: mikor Iza kiment Amerikába, akkor édesapja megkérte Mike-ot, akit Romániából ismert, hogy Iza amerikai tartózkodása alatt legyen ő az édesapja, vigyázzon rá. Ezt a feladatot annyira komolyan vették, hogy az esküvőn is felvállalták ezt a szerepet. És nemcsak díszelegtek a mennyasszony oldalán, hanem segítettek is mindenben.

Egyébként Iza és Joel esküvője az egyház és az ottani emberek nélkül nehezen jöhetett volna össze, rengeteget-de-rengeteget segített mindenki. Én csak álltam és bámultam és ámélkodtam.

Iza története is érdekesen alakult: 2002 szeptemberében ment ki au-pairként Amerikába, és azóta ott van. Egy év eltelte után nem jött vissza, hanem úgy gondolta, ot marad munkát szerez, dolgozik. A munkaszerzés sikerült is, ám státusának törvényesítése nem: Izának a hivatalos papírügyek intézése soha sem volt az erőssége. Sokat dolgozott ingyen, bébiszitterkedett, és onnan volt valamennyi pénze. Philadelphia környékén lakott, és úgy került Raleigh-Durham városába, hogy az én barátnőm ott lakott, és Iza hozzájuk költözött. Kapott is munkát a Durham városka templomában, de fizetést nem, nem is kaphat, amíg nincs hivatalos munkavállalási engedélye. A Joel-találkozás története már ismert: már ismerték egymást, mikor Izának megjött az elutasítása a kérelmekkel kapcsolatban, és akkor döntöttek a házzasság mellett.

Az átállással, időeltolódással küszködve, minden egy hosszú éjjeli bulinak tűnt, de azért helytálltam, és a háziakkal egyszerre feküdtem le. Első nap is sokat filmeztem, DV-kamerát vittem, hogy a család számára megörökítsem a lányuk minden pillanatát, vagy legalább is törekedtem. Négy és fél DV kazettát filmeztem le, az négy és fél órányi anyag, ami négy DVD lemezre fért fel.

Másnap gyors reggeli, majd iskolában szervezés, majd ebéd egy helyi étteremben, lassan megismertem Joel családját, illetve igyekeztem, majd manikürösnél látogatás, majd este volt az esküvő próbája, ahol kiderült, hogy egy használhatatlan webkamera van arra a célra, hogy közvetítsük interneten keresztül az esküvőt. Kicsit nagyon dühös lettem, telefon Tibinek, hogy éjjel kétórakor már aludhatna, ne várjon, mert nem lesz semmi webkamera egyelőre. Este irány a bármilyen üzlet, Dawn és Mike vásárolnak egy webkamerát, Logitechet ajánlottam, mert az a legjobb, a japán étteremben kezdődő vacsorán a gépre installálom a kamera driverjét, működik, másnap reggel tíz órakor pedig megvan az MSN kapcsolat is, Tibi is bejelentkezik és szépen elhelyezzük a kamerát egy jó helyre, ahonnan az egész szertartás jól látszik majd: a magas gyertyatartóra helyezzük a kis kamerát. Már csak azért aggódóm, hogy a viasz ne csepegjen a kamerára, de kiderült a gyetya egy fémcsőben van, így nem csepeg le a viasz. A Budapesten gyülekező rokonok látják a közvetítést, sajnos a webkamerás közvetítés csak egy ember felé lehetséges, így a Kolozsváron lévő nővérkém már nem látja, pedig őt is érdekelné, édesanyám szabadnapot vett ki, hogy hátha láthatják. De nem. Hülye messsenger, a yahoo messengere ezt legalább már előre jelezte. Ez van. Biztos valamilyen fizetős progesz vagy mac-es progesz támogatja a több ember felé történő videóközvetítést.

Az esküvőt svédsztalos fogadás követte: valahol megértem, hogy ha az ember sokat költ a mennyasszonyi ruhára, a szervezésre, a minden egyébre, akkor nem marad pénz arra, hogy magyar szokáshoz mért ebéddel vendégeljék meg az egybegyűlteket, kis falatkák, kis puncs, kis édesség, szóval ebből áll össze a fogadás. Volt ott mennyasszonyi csokor dobálás, férfiak felé női harisnyatartó dobálás, szappanos vízből buborákfújás és véget nem érő fényképezés. A pár autóját teljesen "preparálták" a kedves barátok, sajtkrémes feliratokkal díszitették azt (jó kis időbe tellett, amíg lemosták gondolom). Ez volt az esküvői autó :-).

Sok időbe, de kevesebb pénzbe került lemosni az autót. Én láttam azután tisztán is!!

Rég nem... 3. rész

Kezdek olyan lenni, mint a Dallas - na jó a 100. részt nem fogjuk elérni a Rég nem sorozatból, ígérem!!

Hétfőn reggel kezdődött a 3GSM Kongresszus. A város szélén lévő hotelben pihenünk azért egy sort, a reggel 8-kor induló buszhoz - ami a kiállításhoz visz - nem vagyunk hajlandóak felébredni. Reggelizni azért reggelizünk, majd megkérjük a recepicós hölgyet, hívjon taxit. Várakozás közben felfedezzük, hogy van egy kávét gyártó hely, ahol valószínűleg jobb kávét kaphatunk, mint amit a reggelihez felállított automata produkált. Megisszuk a kávét, megbeszéljük az estét, a szobát, a taxi még nem érkezik, úgy 20 perc türelmes várakozás után Anna, aki a Nokia embere, érdeklődik, hogy taxi? mi lenni vele? majd tört angolsággal kapjuk a választ, érkezik érkezik, majd felkapja a telefont és rendeli a taxit - spanyol lazaság. A spanyol lazaságnak megfelelően működik a kongresszus ideje alatt a hotelban az ingyenes wi-fi is, hol volt hol nem volt, mint a mesékben. Én csak hallomásból tudom, hogy volt, nem sikerül használni. A taxi megérkezik, le is szállít ahova kell, ott hosszú sorok kígyóznak a bejáratnál. DE: akinek a szervezők előre küldtek vonalkódot - vagyis nekünk - azoknak egy-két embert kell kivárniuk és máris kezükben a belépő.

A kártya elég lazán áll a tokjában, feliratok figyelmeztetnek, hogy 40 euró, ha elveszítjük, és újra ki kell állítani. De mint minden, ez a sajtó képviselőire nem vonatkozik, így másnap mikor elhagyom a kártyát, akkor ingyen kapok a fennmaradó fél órára újat.

A kiállítás az szuper: a mobiltelefonok paradicsoma! Röhög is rajtam a Nokia nagy PR-ese, mikor ezt mondom neki, de hát ez van, minden készülék ott van, meg lehet tapizni őket, csiki-csukni, tologatni, kérdezni tudunk értelmes emberektől, vannak újdonságok, szóval érdekes.

Volt egy Nokia-sajtótájékoztató aznap, ahol lógtak az emberek, este pedig a Nokia elvitt egy bodega-ba, ami egy borpince, és ahol pezsgő kóstolót tartottak (a pezsgőt nem szabad champagne-nak nevezni, mert ez a franciák kiváltsága, cava-nak emlegették az italt). A pincébe kis elektromos autó húzta kocsin mentünk le - kényelmes turisták - a 90 fokos fordulatokat nagyon élveztük, főleg mert már előtte ittunk is pár korty bort.

Másnap már a reggeli busszal megyünk be, elégedetten konstatáljuk, hogy a taxis nem csapott be, és nem sétáltatott át az egész városon. Másnap már ugyanazokat a kiállítókat meglátogatni fárasztó, a Bluetooth standjánál beszerzem a harmadik Bluetooth fogkefét, majd rövid ujjú pólómba leülök a vízesés mellé, és napozok. Február 14. van. Otthon tél. Spanyolországot terápiás céllal írják fel a svédeknek az orvosok, tb támogatással nyaralnak a szőkék - most elhiszem, hogy ez igaz is lehet.

Visszaút ugyancsak Alitalia - kis standard szendvics, meleg tea, csapzott hajú stewardess. Milánóban leszáll a gép - késéssel - , bevisz a busz a repülőtérre, átrohanunk a fél repülőtéren, a security check-nél felejtem az apró ajándékokat - haragszom rájuk, hogy nem szólnak utánnam, de Anna kárpótol egy doboz olajbogyóval, köszönöm, köszönöm - elérünk a kapuhoz, utánnuk még jönnek a lassabban rohangálók, fel a buszra, és kivisznek a frissen leszállt gépünk mellé, az új gépen újból standard szendvics, meleg tea, csapzott hajú stewardess, Budapest, Tibi és hazaérkezés, mosás, kis pakolás, és valamennyi alvás.

Másnap reggel (délben) felkelés, pakolászás, készülődés, este látogatóban voltunk Hildánál, aki a belsőépítész, aki segít házunk felújításában. Onnan haza, pakolászás befejezése, valamennyi alvás, reggel pedig felkelés, ki a reptérre.

Elfelejtettem a nagy készülődésben kölcsönkérni Ibikétől (aki Tibi unokatestvére) a amerikai konnektor átalakítókat, így reggel korán vásároltam a reptéri boltban, én lehettem az első vásárló.

Az út Budapest-Zürich-Newark-Raleigh útvonalon folyt, reggel 7,30-kor indult a gép és helyi idő szerint 17,00-kor érkezett oda. Budapesten nem kaptam beszállókártyát csak Zürichig, de ott mondták, hogy a beszállókapunál adnak kártyát. Eléggé izgultam, hogy odaérünk időben vagy sem, mert a gépet hosszasan jégtelenítették - ezt érdekes volt nézni, úgy történik, hogy magas nyomású fecskendőből kilövik a fagyálló, meleg folyadékot a gép szárnyaira, az pedig jégmentesen tartja a gép felületét -, de nem mikor az embernek 50 perce van csatlakozása elérésére. Mindegy, végigizgultam az utat Zürichig, ott a gép ablakából már láttam a nagy Continental gépet, amint rám vár. Ki a gépből, gyorsan szedem a lábamat, az első kijelzőnél böngészem, hogy melyik kapunál van a beszállás, annál, amit a gép ablakából kinéztem. Security check - a néni, aki előttem van, látja, hogy mehetnékem van, megkérdi, hogy sietek, mondom igen, már megkezdődött a boarding, erre ő udvariasan előre enged. Megvolt az ellenőrzés, semmit sem hagytam ott :-), majd szedem a lábam, mert hallom, hogy mondják be a nevem:"This is the final call for Eniko Vass, please report for gate XY for boarding". Egyszerre vagyok büszke és izgatott, hogy a nevem elhangzik egy repülőtéren.

Odasietek, kiveszem a jegyem, kérik a beszállókártyát, mondom, még nincs, most érkeztem Budapestről. Egy néni megkérdezi, hogy én csomagoltam be a bőröndömet? Mondom, persze, miért kérdi, a bőröndömmel van valami gond? Nem, nem - jön a válasz - a bőröndöm már a gépen (remélem is!!), ezek csak rutin kérdések. Leesik a tantusz, hogy ő az immigration officer, aki kikérdi az embereket. És hogy hagytam-e magára a bőröndöt a repülőtéren, miközben beszállásra vártam? És hogy mit viszek benne? Ajándékokat? Ahá, kitől? És láttam, hogy mit csomagoltak az ajándékcsomagokba? Persze, felbontottam anyósom gondosan és teljesen jól bepakolt csomagját, és belekotorásztam, csak hogy tudjam tiszta lelkiismerettel itt mondani, hogy minden, ami a bőröndben van, azt én láttam. Hazudok, hogy igen láttam. És mi van benne? Tablecloth - jut eszembe az asztalterítő angol megfelelője. És van benne valami, ami fegyvernek látszik? Neeem, nincs, de van benne egy USB kulcs, de az nem fegyver formájú.

Nem vagyok gyanús, felengednek a gépre. Rossz ajtón próbálok bemenni a gépre, Hála Istennek az zárva, ha nyitva lenne, ki tudja, Bangladeshben kötök ki.

A gépen a legutolsó sorban, egy idősebb nő mellé szól a jegyem. Gyakorlott mozdulattal felcsapom a csomagtartóba a kabátom, a táskám, kiveszem a kézkrémet, az mp3 lejátszót és az üveg ásványvizet, átülök a középső üres, hármas ülésre - ott fogok aludni, döntöm el. Elég fáradt és kimerült vagyok ahhoz, hogy 11 óra után aludjak egyet.

Egy dolgot azonban még érdemes megemlíteni: az a kis LDC képernyő, ami az előttem lévő üléstámlába van beépítve, az az én személyes unaloműzőm a mai napra. Felszállás után, ételosztás közben megkezdődik az adás: a karfába süllyesztett drótos távirányítóval választhatom ki, hogy videó módban, audió módban vagy a játék módban akarom nézni a képernyőt. Videó módban több tévécsatorna közül választhatok: klasszikus családi csatorna, helyszínelők sorozat, komédia sorozat, zene tévé, divattippeket adó műsorok - szóval lehet szórakozni. Az audio csatorna nem érdekel, mert ott az mp3 lejátszó, a játék csatornán passziánszt meg még vagy két játékot lehet játszani, illetve az on-fligh tax free shop-ból tudnék vásárolni, ha akarnék.

Rég nem... 2. rész

Szóval Barcelona: az Alitaliaval repültünk, átszálltunk Milanóban vagy Torinóban, már nem is emlékszem. Azért lett Alitalia és átszállás, mert a spanyol nemzeti légitársaság, talán Iberia a neve, nem tagja egyetlen repülős szövetségnek sem, így nincsen közvetlen járat Bp-Barcelona között, illetve a Nokia - a kongresszusra kivivő cég - policy-ja az, hogy nem repülteti az ügyfeleket fapados légitársaságokkal, mert azok semmilyen garanciát nem jelentenek. Így hát a közvetlen fapados járat helyett, az Alitalia megfáradt légiutaskísérőire és kifáradt gépeire voltunk utalva.

Az indulás előtt gondolkodtam azon, hogy ne közvetlenül Barcelonából repüljek Amerikába, de nem igazán akartam az óriási csomagot magammal cipelgetni ha kell ha nem, illetve, hát még szerettem volna látni Tibit elindulásom előtt. Úgy hogy vasárnap indultam Barcelonába, kedden vissza Budapestre, szerdán szünnap és csütörtökön hajnalban indulás Amerikába.

Ugyancsak az indulás előtt imádkoztam sokat, hogy az Alitalának ne jusson eszébe sztrájkolni, de úgy gondoltam az az egy nap épp elég arra, hogy sztrájk esetén is hazajussak Budapestre. Egyébként is akkor kezdődött Torinóban az Olimpia (akkor Milanóban szálltunk át), a téli, és olvastam a neten, hogy a kormány és a szakszervezet aláírtak egy moratóriumot, hogy az olimpia ideje alatt ne legyen sztrájk. Végül is be is tartották.

Az út oda-vissza fárasztó volt, sokan voltak a gépen, tele volt utazó emberekkel, mindenki biztosan rohant vagy az olimpiára, vagy a 3GSM Kongresszusra. A gépen Milanóból Barcelonába volt sok japán, volt egy kisgyermekes anyuka is, aki olyan fáradt volt, hogy a légikísérők ébresztették fel őt. Azért tartottam őt észben, mert beszálláskor a kisgyermek lábáról leesett a cipő, ezt az Indexes kolléga, Balázs vette észre, és felvette a cipőt és odaadta az anyukának, és mikor szálltam le a gépről, akkor belebotlottam a cipőbe, és felvettem, és a busznál kérdeztem, hogy valakinek hiányzik-e a cipő, de senkinek sem hiányzott, ja és a gépen csak a vészvilágítás működött, és azért nem láttam, hogy a földön van egy cipő, illetve, hogy az anyuka még ott alszik a babával.

Érdekesek voltak a gépek is, McDouglas nevű, amerikai gépek, úgy 70-es években gyárthatták őket, de Trau kolléga biztos meg tudja ez mondani tutira, és mint amerikai gép, nem volt 13. számú sor, és ami meglepő, nem volt 17. számú sor sem!!! Furaaaa...

Újból sokat meséltem, de nem értem a lényeghez, folytatom, most a mosógép kiürítése okán állok fel innen, és hát nyomok egy gyors save-t, majd publish-ot mielőtt eme remekmű elszállna.

Rég nem...

Rég nem írtam ide, lassan több mint két hónapja. Ez csak azért van mert rengeteg dolog történt ebben az időben, próbálom részletezni.
Kiderült, hogy Tibi férjem húga, Iza, aki velem egyidős és aki Amerika North Carolina nevű államának Durham nevű városkájában tengeti életét egy ideje, szóval róla kiderült, hogy férjhezmegy. A hír többnyire így jutott el hozzánk: egyik héten, decemberben, mikor telefonon beszéltünk, mesélte, hogy ismer egy srácot, Joel a neve és hogy karácsonykor bemutatja rokonainak. Azután következő héten jött a hír, hogy olyan jól sikerült a bemutatkozás, hogy talán még férjhez is megy. Azután a következő héten a hír, hogy márciusban lesz az esküvő. Azután a következő héten a hír, hogy február 18-án lesz a nagy esemény.
A gyors döntéshez és a dátum módosításához nagyban hozzásegítette őket az a tény, hogy Iza mindeféle vízumkérelmét januárban (vagy decemberben) utasították vissza, így ha maradni akart, ez volt az egyedüli lehetőség: férjhezmenni.
Az esküvő hírének már azért is örvendtünk, mert végre Iza nem lesz teljesen egyedül, lesz célja életének - a házasságot követik a gyermekek, meg talán letelepedés, házvásárlás stb.
Akkor eldöntöttük, hogy Tibi megy az esküvőre, ketten nem utazhatunk, túl nay kiadás, mert a repülőjegy nem kis pénz, és mi ugye a házunk javítására igyekeztünk tartalékolni a pénzünket.
És akkor Tibi elment az amerikai követségre vízumot kérni, ahonnan azzal küldték el, hogy azután menjen vissza, ahogy a húga amerikai tartózkodásának státusza nem rendeződik. Megfosztották attól a lehetőségtől, hogy ott legyen húga esküvőjén. Ezt nem fogom megbocsátani nekik. Rendkívül egy szar nap volt az a nap. Azóta is rágodom azon, hogy talán kár volt a kérelmezési lapon bejelölni, hogy az első rendű rokonok közül a sister Amerikában van, talán maguktól nem jönnek rá. De ki tudja, és egyébként is, Tibi túl becsületes ahhoz, hogy hazudjon vagy elhallgasson dolgokat.

Szóval az elutasítás után az én feladatom lett, mint korábbról amerikai vízum tulajdonosa, hogy képviseljem a családot az esküvőn. Két utazási irodától kértem ajánlatot, az egyik 152 ezer ft-ért és összesen két átszállásért garantálta, hogy eljutok Raleigh-Durham városába. Ez volt az első alkalom életemben, hogy saját pénzemen repültem, eddig mindig mások fizettek a légiutakért.

Az esküvő előtt azonban Barcelonát is meg kellett látogassam, ott szervezték a 3GSM kongresszust először, Cannes-ből tették oda át, és én is először vehettenm részt ezen a rendkívüli eseményen (azóta egyre több spam érkezik mail címemre, ez van ha az ember osztogatja névjegy kártyáit).
A barcelonai utazásról, az esküvőről a következő bejegyzésben, éhes vagyok :-).