Szeptember 11-én reggel korán ébredtem, helyi idő szerint 5,30-kor ébresztett a biológiai órám. Nézegettem a tévét, tusoltam, meg hasonlók, aztán lassan hét óra lett, és elsőként lementem a reggelizőbe, ahol rántottát, pirítóst, narancslevet és kávét rendeltem. A rántotta vélhetően csak hírből ismerte a tojást, érdekes volt a mellé felszolgált sültkrumpli és sült paprika párosítás, ezt itthon is honosítani kell. A szokással ellentétben a kávé erős volt, újságolvasás közben teljesen felébredtem, no meg az is magamhoz térített, amikor hozták a számlát, ami 18 dollárról szólt. A New York-i szállodai szoba bérléséhez úgy tűnik reggeli nem jár, ezért a reggeli étkezést a szálloda mellett lévő Blue Fin étteremben oldottuk meg. Nagy kegyesen a számlát 20 dollárra kerekítettem, ami a több mint 10 százalékos borravalónak megfelel - végül is ezt is a vendéglátó fizette.
Reggeli után pedig nyakamba vettem a várost. Az ünnepségek kilenc előtt kevéssel kezdődtek - az első repülőgép becsapódásának időpontjához igazítva. A Bryant Parkba mentem, ahol a Google jóvoltából ingyen internet van, ott letöltöttem leveleimet, megválaszoltam amit kellett, és aztán kerestem egy metrólejárót.
Íme a parkbeli wi-fi tábla:
Jól eltotojáztam az időt, mert a háromnegyed kilenc az utcán ért, egy építkezésen dolgozó munkások megálltak az út szélén, egyikük amerikai lobogót vett kezébe és pár percig szótlanul álltak. A nyüzsgő közlekedés nem állt le, de az emberek igen, álltak és nézték egymást döbbent arccal, mintha csak most történt volna minden.
Megtaláltam a metrólejárót, automatából egész napos bérletet vásároltam, majd elmentem a Ground Zero közelébe. Manhattan alsó részét lezárták, csak az emberek közlekedtek ott, a már megszokott megemlékezés az áldozatok neveinek felolvasásából állt. Rengeteg közvetítőkocsi állt az utca szélén, az áldozatok családjai, hozzátartozói egy külön helyen mehettek be az ünneplésre. Fura volt ilyen üresen látni New York utcáit, olyan természetellenes volt mindez. A turisták, érdeklődők a rácsokon keresztül nézhettek be a katasztrófa helyszínére, építési területen kívül nem sok mindet lehetett látni. Egyfajta döbbent tehetetlenség jellemzi ezt az évfordulót: immár öt éve a gazdag Amerikának nem sikerült egy méltó emlékművet kitalálni, ugyanakkor azt sem voltak képesek eldönteni, hogy egy afrikai ország büdzséjének hatodával (még így is lehet, hogy sokat mondok) felérő területet hogyan hasznosítsák.
Az emberek is megosztottak, a konspirációs elméletek virágzanak, mindenki kitart igaza mellett, fekete pólós fiatalok szervezkedtek, és amint később kiderült, tüntettek is a főügyész irodája előtt. Nagyon mély ez a seb.
A szomorú helyszínen nem tartózkodtam sokáig, hanem inkább visszamentem a metróhoz, kiszálltam a kompnál, ami 11 dollárért elvitt és vissza is hozott a Szabadság szoborhoz-szobortól. Egy közeli parkban, a Battery Parkban újból volt ingyen wifi, az újabb leveleket is sikerült letölteni, elolvasni, megválaszolni. A szobor kötelező turista látványosság, a biztonsági intézkedések azonban rettenetesek: a kompra biztonsági ellenőrzés után lehetett felülni, a szigeten, ha az ember fel akar menni a Szabadság szobor talapzatához, akkor oda táskát nem vihet be, egy dollár az automata megörző, majd újból biztonsági ellenőrzés. A szobor látogatása ingyenes, előre be kell jelentkezni, de ha korán megy az ember, ahogy én tettem, akkor a kompjegyet árusító irodában még vannak aznapra jegyek.
Az Ellis szigeten már nem szálltam ki, fáradt voltam, ott egyébként a bevándorlóknak dedikált múzeum látogatható meg. Miután visszatértem Manhattanbe, egy McDonaldsban ebédeltem, az egyébknt igen szép vendéglőben - csak az ételkínálat hasonlít a többi gyorsétteremre - élő zene volt, szaxofonossal és zongoristával. Azt is megtanultam, hogy az eladónak a kiszemelt menü számát kell megmondani, nem pedig annak a nevét. Azt nem értik. Én a hatos menüt kértem, és elfelejtettem hozzátenni, hogy no ice, így a kólába egészen tetemes mennyiségű jeget sikerült belapátolni. Mekizés után kis buszozás következett, majd metrózás - megkerestem a Roosevelt szigetre átmenő lanovkát - ami teleferic román kifejezéssel élve. A kis piros jármű egy szál dróton csüng a folyó felett, pár héttel azelőtt, hogy én ott jártam, a jármű a folyó felett lógott pár órán keresztül utasokkal együtt - jó, hogy ezt csak utólag tudtam meg. De jó kis fotóznivaló téma volt.
Ezek után vissza a szállodába, ott vártak egy kis vacsorával, ahol semmit sem tudtam enni, mert a gyomrom nem kívánta az éjjel két órai étkezést - nehezen ment az átállás most az egyszer.
Már csak a harmadik és negyedik nap van hátra, ezt is hamarosan leírom, elmesélem, remélem még senki sem unja túlzottan. Fotókat meg később teszek fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése