Megríkattál nővérkém, megríkattál, pedig szívem keményen tartja magát és nem is kenhető mindez arra, hogy pocaklakó formálódna szívem alatt - életünk gyümölcse, mind a kettő már oviban. A könnyek az emlékezésnek szólnak, mert évek óta eltemetett emlékek elemi erővel szakadtak fel bennem és erőltették szemembe a könnyeket. De jól esett. Jól esett visszaemlékezni a Progreszuluj utca 22 szám alatti ház motorina szagú fekete kerítésére, amit az óvó kezek és az idő festettek hasonlóra.
Meg igen, a focipályányi területre a két házsor között, ahol egyszer méretes betonkarikákat helyeztek el - bevezethették a csatornázást, vizet, nem tudom, de arra emlékszem, hogy sokat szaladgáltunk bennük és jó hűvösek voltak. Pont annyira, mint a ház előtti óriási fenyőfa, amire olyan jól emlékszel, és amely alatt a törpeszegfűk mennyei illatot árasztottak, a moha meg lábunkat simogatta, ahogy - a remény hal meg utoljára - ott is az epreket kerestem. Pedig az eper a cseresznyefától feljebb, a szomszéddal közös kerítés mellett volt és szép nagy szemeket is lehetett találni. Jöttek is a szomszéd gyermeket és mindig kérték tőlem az epret, pedig nekem is nagyon kevésnek tűnt. Hiába volt a hátsó kert bejárata mellett az eperfa, a földi eper, szamóca, az volt az igazi.
És mennyire igazad van, hogy mindig lehetett találni valamit abban a kertbe. Ha mást nem egrest, vagy a csókra húzós, savanyú sóska szinte állandóan nőtt. Emlékszel, körbe lehetett menni a kertbe, és a kis ösvényen finomabbnál finomabb finomságok pompáztak. Olyan szövevényes és dzsungelszerű volt az egész, minden sarokban meglepetés és izgalom, csigák és ki tudja milyen állatok jártak ott - még ha csak a fantáziámban. Mindig nézegettük a kis csenevész fácskákat, hogy teremnek-e gyümölcsök. És csak azt nem értettem, miért kell almafa is oda, mikor az aprozárban az van (de csak az), de ott nem lehet venni meggyet vagy barackot, a málnáról meg egyéb bogyókról nem is beszélve. Csak foglalta a helyet a többi finomság elől.
Persze, hogy emlékszem a kerti csapra is, amíg oda jutottunk megmosni a gyümölcsöket, addig pocakunk már rég megtelt. De a pancsolásnak is megvolt a maga izgalma, de hát az soha sem volt szabad.
No meg nagytata titokzatos szerszámos pincéje él előtted? Haloványan vannak meg az emlékek róla, de mindig borzolta a kíváncsiságomat, mi is lehet abban a kincsesbányában, mire használhatta nagytata egyik vagy másik szerszámot. Tiltott terület volt az, de azért csak sikerült oda is lelopakodni, mikor a felnőttek, benn a házba ültek és csak beszélgettek. Nem is értettem, miért nem szaladgálnak ők is ebben a titokzatos világban, mely a betondzsungelben felnőtt gyerkőcök számára maga volt az édenkert.
Tudom, az évek megszépítenek minden emléket, de tíz évet adnék az életemből, ha egyszer még láthatnám a házat és lakóit. Csak most, felnőtt fejjel érti az ember milyen kincs adatott meg nekünk, még ha kevés időre is. Még mindig előttem van az üveges veranda, ahol bugyborékoltak nagytata titokzatos borai és születtek meg azok a fenséges szörpök, amit azután seperc alatt elfogyasztottunk - szódavízzel volt a legfinomabb. A fehér mérleg, meg a fekete súlyok egy régmúlt világra emlékeztették a ház lakóit - szerencsére, nem lehetett rendszerellenes propagandát folytatni velük, mert nem lettek volna.
És emlékszel a vaskályhára, melyben fával kellett tüzelni és két-három karika is volt azon a helyen, ahová a lábost kellett helyezni. Érdekes, főtt étel ízére nem emlékszem, de a lucskos levesből szívesen ennék. No meg a disznóvágás után keletkezett kolbászból. Ami mintha másodpercek alatt fogyott el. Soha sem volt elég, de nagymamának azért akadt néha egy-egy szál, amit unokáinak tett el. Azóta sem ettem olyan. Már csak azt kellene tudnom, hol is volt a padlásfeljáró - talán a sötét, hűvös fürdőszobából lehetett oda felmenni? Nem tudom.
A konyha volt a társadalmi élet középpontja, ott fogadta a vendégeket nagymama és a hosszú előszobában készülődtünk a verses, énekes előadásokra, amelyeket profi művészekként alaposan megkomponáltunk és egymást fel is konferáltunk. Hogy majd a nagynéni felháborodjon, mert a lányok kommunista éneket adtak elő - mit érdekelt minket az akkor?
A belső szobára emlékszel még? Ott volt a cserépkályha. Nagy és méltóságos és az egész szobát betöltötte. Valahol ott a szobában kérdeztem meg egyszer nagymamát, hogy hol dolgozott? A válasz - te is tudod - a napnál. Vagyis, hogy hat gyermek mellett nem dolgozott. Ekkor ez így volt. Én pedig azt hittem, hogy a tévében mondta be az időjárást -mert azt akkoriban egy stilizált nap előtt mondták be. Jól kacagott ezen az egész felnőtt társaság.
És arra emlékszel, hogy a szomszéd Ilus néni volt. Mert hogy a házak - a takarékosság jegyében - közös fallal épültek, ikerházak voltak. Mert akkor az emberek meg tudtak ebben egyezni. És közösen fel tudtak építeni egy kettéválasztott házat.
Nagytata, aki mindig szótlan volt. Hozzánk nagyon keveset beszélt. De izgalmas műszerei voltak, távcső, meg kirándulóbot. Meg mindig feljegyezte a kockás füzetbe a hőmérsékletet. És igen, norvég mintás, kisbojtos sapkája alatt kevés volt már a haj, és az is hófehér.
Nagymama táskájára már nem emlékeztem. De előhoztad belőlem. És a bobszeletek. Amit csak ő tudott hozni. Más nápolyi szeletet hozott nekünk. Meg a mesélősen kellemes hangját, amely mindig szólt-szólt, mesélt, panaszkodott a fotelből, hogy zúg a feje, ahogy te is jól emlékszel.
Az esztényi nagymamából kevés adatott nekünk. Ott aludt a kisszobában, mikor nálunk lakott, és a domboldal tetején levő fenyőfák alatt vigyázott ránk és unokatestvéreinkre. Mikor velünk voltak ők is. Állandóan fekete kendője volt és az én szememben is nagyon öreg. Sifont emlegetett mikor szekrényről beszélt és fűsűvel kócolta ki a haját. Amely hosszú és nagyon ősz volt. Talán egyszer láttam fűsűlködés közben, és olyan csupasznak éreztem őt kendő nélkül.
Az kínkeservesen felépített és be nem fejezett esztényi házat később ismertem meg. Mikor ott nyaraltunk egy keveset - nagymama akkor már a monostori temetőben pihent. Az is titokzatos volt a maga módján, a sok szilvafás gyümölcsös ott volt a ház mögött - erre nem emlékszel? Nehéz és hosszú volt kinyitni az ajtót, mikor a sok szilvától a hasmars kergetett ki minket a kinti vécére. Ami már foglalt volt és így a szilvafa tövébe kuporodtam le. És a patakot a kert végében! Nem tudtunk eleget játszani ott! Egy saját patak!
Szóval megríkattál. Alaposan. És köszönöm! Szívből!